238.
            Észrevette, ugye? Észrevette azt is, hogy csak a gyengeségem és önzőségem tartott még itt? Kevesebbnek tartott engem ez miatt?
            "Figyelmes," mondtam, aztán rémülten figyeltem, hogy fájdalom ül ki az arcára. Aztán siettem, hogy ellentmondjak a feltételezésének. "Bár, pontosan ebben tévedsz-" kezdtem, aztán megálltam, ahogy eszembe jutott a magyarázata első pár szava. Idegesítettek engem, bár nem voltam benne biztos, hogy jól értettem-e őket. "Mit értesz a "nyilvánvaló" alatt?"
            "Hát, nézz csak rám," mondta.
            Őt néztem. Minden, amit valaha csináltam, az az volt, hogy őt néztem. Mire gondolt?
            "Én teljesen közönséges vagyok," magyarázta. "Hát, kivéve a rossz dolgokat, mint a halálközeli élményeim, és az, hogy annyira ügyetlen vagyok, hogy már majdnem mozgássérült is lehetnék. És nézz magadra." Felém legyintett a levegőben, mintha valami olyan nyilvánvalóról beszélne, amit már nem is érdemes szavakba foglalni.
            Azt gondolta, hogy közönséges? Azt gondolta, hogy én valamiképp kívánatosabb voltam, mint ő? Kinek az értékelése szerint? Buta, szűk látókörű, vak halandók szerint, mint Jessica vagy Ms. Cope? Hogy lehet az, hogy nem vette észre, hogy ő a leggyönyörűbb... a legtökéletesebb... Ezek a szavak nem is elegek.
            És ő erről nem is tud.
            "Tudod, nem látod magad nagyon tisztán," mondtam neki. "Bevallom, igazad van a rossz dolgokkal kapcsolatban..." nevettem jókedv nélkül. Nem találtam viccesnek a gonosz végzetet, ami rá vadászott. Az ügyetlenség azért vicces volt. Aranyos. Elhinné nekem, ha azt mondanám neki, hogy bévül és kívül is gyönyörű? Talán a megerősítést meggyőzőnek találná. "De te nem hallottad, mit gondolt minden halandó srác az első napodon."
            Ahh, a remény és az izgalom azokban a gondolatokban. És a gyorsaság, amennyi idő alatt ezeket a gondolatokat lehetetlen fantáziákká változtatták. Azért lehetetlenek, mert ő egyiküket sem akarta.
            Én voltam az, akinek igent mondott.
            A mosolyom bizonyára önelégült lehetett.
            Az arca üres volt a meglepetéstől. "Nem hiszem el," motyogta.
            "Bízz bennem csak most az egyszer - te a közönséges ellentéte vagy."
            Már egyedül a létezése elég kifogás volt, hogy az egész világ teremtése indokolt legyen.
 
 
239.
            Nem volt hozzászokva a bókokhoz, ezt láttam rajta. Egy újabb dolog, amihez hozzá kell majd szoknia. Elpirult, és elterelte a témát. "De én nem búcsúzok el."
            "Nem látod? Ezért van igazam. Én törődök a legjobban, mert ha meg tudnám tenni..." Leszek valaha olyan önzetlen, hogy a helyes dolgot tegyem? Kétségbeesetten megráztam a fejem. Muszáj lesz elég erőt találnom. Megérdemli az életet. Nem azt, amit Alice látott a számára. "Ha az elhagyás a helyes dolog..." És muszáj a helyes dolognak lennie, nem? Nem létezik a nemtörődöm angyal. Bella nem hozzám tartozott. "Akkor inkább ártok saját magamnak, minthogyhogy neked ártsak, és hogy biztonságban tartsalak."
            Miközben kimondtam a szavakat, azt akartam, hogy igazak legyenek.
            Mérgesen rám bámult. Valamiképp a szavaim feldühítették őt. "És nem hiszed, hogy én ugyanezt tenném?" kérdezte dühösen.
            Olyan dühösen - annyira gyengéden és törékenyen. Hogyan bánthatna akárkit is? "Neked soha nem kell meghoznod ezt a döntést," mondtam neki, újra depressziósan a köztünk lévő széles különbözőségtől.
            Bámult rám, aggodalom váltotta fel a dühöt a szemeiben, és visszahozta a kis ráncot a homlokára.
            Valami igazán hibás lehet az univerzum rendjében, ha valaki ilyen jó és ennyire törékeny nem érdemelt meg egy őrangyalt, hogy távol tartsa a bajt tőle.
            Hát, gondoltam fekete humorral, legalább van egy őrvámpírja.
            Mosolyogtam. Mennyire tetszett ez a kifogás, hogy maradhassak. "Természetesen, biztonságban tartani téged egy teljes munkaidős foglalkozás, ami az állandó jelenlétemet igényeli."
            Ő is mosolygott. "Ma senki nem próbált meg eltávolítani engem," mondta könnyedén, és az arca elmélkedővé vált fél percre, mielőtt a szemei újra átlátszatlanná váltak.
            "Még," tettem hozzá szárazon.
            "Még," egyezett bele a meglepetésemre. Azt vártam, hogy visszautasítja a védelem szükségességét.
            Hogy tehette?Az az önző seggfej! Hogy tehette ezt velünk? Rosalie éles belső sikoltása megszakította az összpontosításomat.
            "Csillapodj, Rose," hallottam Emmett suttogását az ebédlőn keresztül. A karja a vállai körül volt, szorosan az oldalához tartotta őt - féken tartotta őt.
 
240.
            Ne haragudj, Edward, gondolta Alice bűnbánóan. Rájött a beszélgetésből, hogy Bella túl sokat tud... és, hát, rosszabb lett volna, ha nem mondtam volna el neki az igazat rögtön. Hidd el.
            Megrezzentem a gondolatbeli kép miatt, ami következett, hogy mi lett volna, ha én mondtam volna meg Rosalie-nek otthon, hogy Bella tudja, vámpír vagyok, ahol Rosalie-nek nem kellett volna semmit tettetnie. El fog kellenem rejteni az Aston Martin-emet valahol az országon kívül, ha nem nyugszik le a suli befejeztéig. A kedvenc autóm látványa, összeroncsolva és égve elég durva volt - bár tudtam, hogy megérdemeltem ezt a büntetést.
            Jasper sem volt boldogabb.
            A többiekkel majd késöbb törődöm. Már nem maradt sok időm Bellával lenni, és nem fogom elpazarolni. És Alice-t hallva eszembe jutott, hogy még volt egy teendőm.
            "Van még egy kérdésem a számodra," mondtam, kirekesztve Rosalie belső hisztériáit.
            "A fenébe," mondta Bella mosolyogva.
            "Tényleg Seattle-be kell menned szombaton, vagy csak kifogás volt, hogy nemet mondhass a hódolóidnak?"
            Grimaszt vágott. "Ugye tudod, hogy nem bocsájtottam meg még a Tyler dolog miatt. A te hibád, hogy azt hiszi, hogy vele megyek el majd az évvégi bálba."
            "Ó, talált volna kedvező alkalmat nélkülem is, hogy megkérdezhesse - én csak nagyon meg akartam nézni a reakciódat."
            Nevettem, amikor eszembe jutott a döbbent arckifejezése. Semmi sem, amit a saját sötét történetemből mondtam el neki, hozta ki belőle azt a rémületet. Az igazság nem ijesztette meg. Velem akart lenni. Ez nagyon lenyűgöző.
            "Ha én kérdeztem volna, akkor engem is elutasítasz?"
            "Valószínűleg nem," mondta. "De késöbb lemondtam volna - betegséget vagy bokaficamot színlelve."
            Milyen furcsa. "Miért tennéd azt?"
            Megrázta a fejét, mintha csalódott lett volna, hogy nem értettem meg rögtön. "Gondolom még soha nem láttál tornán, de azt gondoltam, hogy érteni fogod."
 
 
 
 
 
241.
            Aha. "Arra a tényre célzol, hogy nehezen sétálsz végig egy sima, egyenletes felületen anélkül, hogy találnál valamit, amiben megbotlanál?"
            "Nyilvánvalóan."
            "Az nem probléma. Minden a vezetésen múlik."
            Egy rövidke másodperc töredékére, lesújtott rám a gondolat, hogy a karjaimban tarthatom tánc közben - és ahol bizonyára valami szépet és nőieset viselne ez helyett a visszataszító szvetter helyett.
            Tökéletesen tisztán emlékeztem, hogyan éreztem a testét alattam, amikor eldobtam őt közeledő furgon elől. Erősebben éreztem azt a szenzációt, mint a pánikot vagy a kétségbeesést és a lelki fájdalmat. Olyan meleg volt és olyan puha, könnyen illeszkedett a saját kőalakomhoz...
            Visszahúztam magam az emléktől.
            "De még nem mondtad el-" mondtam gyorsan, hogy meggakadályozzam, hogy azon vitatkozzunk, mennyire ügyetlen, pedig ő nyilvánvalóan erre készült. "Határozottan Seattle-be akarsz menni, vagy esetleg nem bánod, ha valami mást csinálunk?"
            Fondorlatos - megadom neki a választékot anélkül, hogy olyan lehetőséget adjak neki, hogy nélkülem legyen arra a napra. Ez nem túl korrekt a részemről. De megígértem neki valamit tegnap éjjel... és tetszett az ötlet, hogy be is tarthatom - majdnem annyira, mint amennyire ijesztett ez a gondolat.
            A Nap sütni fog szombaton. Megmutathatom neki az igazi énem, ha elég bátor leszek, hogy kibírjam a rémületét és az utálatát. Tudok egy megfelelő helyet, ahol eképpen kockáztathatok...
            "Nyitott vagyok más lehetőségek előtt," mondta Bella. "De van egy kérésem."
            Egy jogos igen. Mit akarhat tőlem?
            "Micsoda?"
            "Vezethetek?"
            Ezt most valami viccnek szánta? "Miért?"
            "Hát, főleg azért, mert amikor azt mondtam Charlie-nak, hogy Seattle-be megyek, kifejezetten rákérdezett, hogy egyedül megyek-e, és akkor még úgy volt, hogy igen. Ha megint megkérdezi, akkor valószínűleg nem hazudnék neki, de nem hiszem, hogy újra megkérdezi. Csakhogy ha otthon hagyom a kocsimat, akkor az szükségtelenül felhozná a témát megint. És még azért is, mert a te vezetésed halálra rémiszt."
 
242.
            Megforgattam a szemeimet. "Minden dolog közül, amit te ijesztőnek találhatnál bennem, te a vezetésem miatt aggódsz." Komolyan, az agya fordítva működött. Felháborodottan megráztam a fejem.
            Edward, szólított Alice sürgősen.
            Hirtelen fénylő napsütésbe bámultam, Alice egyik látomásában.
            Az a hely volt, amit jól ismertem... a hely, ahova Bellát vinni akartam - a kis rét ahova senki nem járt rajtam kívül. Egy csöndes, szép hely, ahol számíthattam arra, hogy egyedül vagyok - elég messze bármilyen ösvénytől vagy emberi lakóhelytől, ahol még az én elmém is békében és csendben lehetett.
            Alice szintén felismerte, mert már látott engem ott egy régebbi látomása alkalmával - egyike volt azoknak a pislákoló, távoli vízióknak, amit Alice azon a reggelen mutatott meg nekem, amikor megmentettem Bellát a furgontól.
            Abban a pislákoló látomásban nem voltam egyedül. És mostmár tiszta volt - Bella volt ott velem. Szóval elég bátor vagyok. Bámult engem, szivárvány táncolt végig az arcán, szemei megfejthetetlenek voltak.
            Ez ugyanaz a hely, gondolta Alice, az elméje teli volt rémülettel, ami nem illett a látomásához. Feszültség lehetett volna, de rémület? Mit értett azalatt, hogy ugyanaz a hely?
            És aztán én is láttam.
            Edward! Alice áthatóan tiltakozott. Én szeretem őt, Edward!
            Gonoszan kirekesztettem őt.
            Ő nem szerette Bellát úgy, ahogyan én. A látomása lehetetlen volt. Helytelen. Valami elvakította őt, mert lehetetlenségeket látott.
            Fél perc sem telt el. Bella kíváncsian az arcomat nézte, arra várva, hogy jóváhagyom a kérését. Láthatta a felvillanó rémületemet, vagy túl gyors volt a számára?
            Őrá összpontosítottam, és a befejezetlen beszélgetésünkre, Alice-t és a hibás, hazug látomásait messzire toltam a gondolataimból. Nem érdemelték meg a figyelmemet.
            Bár nem voltam képes folytatni a játékos kötekedésünk hangulatát.
            "Nem akarod elmondani az apádnak, hogy velem töltöd a napot?" kérdeztem, ahogyan sötétség szivárgott a hangomba.
 
 
 
243.
            Ellöktem a látomásokat megint, megpróbáltam távolra tolni őket, hogy ne pislákoljanak tovább az én fejemben.
            "Charlie-nál a kevesebb mindig több," mondta Bella határozottan ezt a tényt. "Egyébként, hova is megyünk?"
            Alice tévedett. Nagyot tévedett. Annak esélye sincsen. Ez csak egy régi látomás volt, már érvénytelen. A dolgok megváltoztak.
            "Jó idő lesz holnap," mondtam neki lassan, harcoltam a pánikkal és a határozatlansággal. Alice tévedett. Folytatni fogom, mintha nem hallottam és nem láttam volna semmit. "Szóval távol tartom magamat a nyilvánosságtól... és velem tarthatsz, ha szeretnél."
            Bella elcsípte a jelentőségét, szemei hirtelen derültek és izgatottak lettek. "És megmutatod nekem amire gondoltál a Nappal kapcsolatban?"
            Talán, mint már sokszor ezelőtt is, a reakciója az ellenkező lesz, mint amire számítok. Ez a lehetőség megmosolyogtatott, igyekeztem visszatérni a derültebb pillanatokhoz. "Igen. De..." Még nem mondott igent. "Ha nem akarsz... egyedül lenni velem, még mindig nem venném szívesen, ha egyedül mennél Seattle-be. Iszonyodok a gondolattól, hogy mennyi bajt találhatnál egy akkora városban."
            Összeszorította az ajkait; megsértődött.
            "Phoenix háromszor akkora, mint Seattle - csak lakosságban. És területileg-"
            "De nyilvánvalóan Phoenixben még nem voltak megszámlálva a napjaid," mondtam neki félbeszakítva az indoklásait. "Szóval jobban szeretném, ha velem maradnál."
            Velem maradhat örökre, és még az sem tűnne elégnek.
            Így nem gondolkodhatok. Az örökkévalóság nem áll a rendelkezésünkre. A múló másodpercek jobban számítottak, mint bármikor ezelőtt; minden másodperc megváltoztatta őt, amíg én érintetlen maradtam.
            "Történetesen, nem nagy ügy, ha egyedül maradok veled," mondta.
            Nem - mert az ösztönei fordítottak voltak.
            "Tudom." Sóhajtottam. "El kellene mondanod Charlie-nak."
            "Mi a fenének tenném azt?" kérdezte. Rémültnek hangzott.
            Bámultam őt, a látomások, amiket nem tudtam elfojtani, betegesen forgolódtak a fejemben.
 
 
244.
            "Ösztönzésnek, hogy adj egy okot, amiért visszahozzalak," sziszegtem. Ennyit igazán megadhat - egy szemtanút, ami az elővigyázatosságra kényszerítene.
            Miért kellett Alice-nek rámerőszakolnia ezt az ismeretet pont most?
            Bella hangosan nyelt, és hosszú ideig engem bámult. Mit látott?
            "Azt hiszem szerencsét próbálok," mondta.
            Ahh! Izgalmat talált abban, hogy az életét kockáztatja? Valami adrenalinlöket után sóvárgott?
            Haragosan Alice-re néztem, aki figyelmeztető pillantással válaszolt a nézésemre. Mellette Rosalie bámult dühösen, de nem tudott érdekelni. Megengedem, hogy tönkretegye az autót. Az csak egy játék.
            "Beszéljünk valami másról," ajánlotta Bella hirtelen.
            Visszanéztem rá, azon tűnődtem, hogy lehet ennyire hanyag olyan dolgokkal kapcsolatban, amik igazán számítottak. Miért nem látta bennem a szörnyeteget, ami voltam?
            "Miről akarsz beszélgetni?"
            A szemei először balra, aztán jobbra vetődtek, mintha azt ellenőrizné, hogy nincsenek-e hallgatózók. Bizonyára valami mítosszal kapcsolódó témát tervez felhozni. A szemei egy másodpercre befagytak, és a teste megfeszült, aztán visszanézett rám.
            "Miért mentetek a Kecskeszikla helyre múlt hétvégén... vadászni? Charlie azt mondta, nem jó hely a túrázásra a medvék miatt."
            Ennyire hanyag. Bámultam rá, felemeltem az egyik szemöldököm.
            "Medvék?" kapott levegő után.
            Kényszeredetten vigyorogtam, figyeltem, ahogy ez leüllepedik bene. Ez majd ráveszi, hogy komolyan vegyen engem? Vagy akármi más?
            Összeszedte az arckifejezését. "Tudod, nincs a medvéknek most vadászidényük," mondta szigorúan, és összeszűkítette a szemeit.
            "Ha figyelmesen olvasol, a törvények csak a fegyverekkel való vadászásra térnek ki."
            Megint kiesett az uralma alól egy pillanatra. A szája tátva maradt.
            "Medvék?" mondta megint, ezúttal érdeklődésként tette fel, nem egy zihálás volt.
            "Emmett kedvence a grizzly."
            Figyeltem a szemeit, ahogyan ezt feldolgozza.
 
 
245.
            "Hmm," motyogta. Harapott egyet a pizzából, lefele nézett. Gondosan megrágta, aztán ivott.
            "Szóval," mondta, végre felnézett. "Mi a te kedvenced?"
            Azt hiszem kellett volna számolnom ilyen kérdéssel, de nem tettem. Bella legalább mindig érdekes volt.
            "A puma," válaszoltam gorombán.
            "Ó," mondta közömbös hangon. A szívverése továbbra is egyenletes maradt, mintha csak a kedvenc éttermünkről beszélgetnénk.
            Rendben, akkor. Ha úgy akart tenni, mintha ez semmi szokatlan...
            "Természetesen vigyáznunk kell, nehogy hatással legyünk a környezetre a megfontolatlan vadászattal," mondtam neki, a hangom tárgyilagos volt. "Próbálunk olyan helyekre összpontosítani, ahol a ragadozók túlnépesedtek - olyan messzire megyünk, amennyire csak kell. Mindig van elég őz és szarvas, és az is megteszi, ha nincs más, de hol van abban a szórakozás?"
            Halgatott, udvariasan érdeklődő arckifejezéssel, mintha tanár lennék, aki órát tart. Muszáj volt mosolyognom.
            "Valóban... hol lehet?" motyogta nyugodtan, és harapott még egyet a pizzából.
            "Kora tavasz Emmett kedvenc medveidőszaka," mondtam, folytatva a kiselőadást. "Éppen téli álmukból érbredve jönnek ki, szóval ingerlékenyebbek."
            Hetven év telt el azóta, és Emmett még mindig nem tette túl magát azon, hogy az első meccsét elvesztette.
            "Vajon mi lehet szórakoztatóbb egy ingerlékeny grizzli medvénél?" egyezett Bella és ünnepélyesen bólintott egyet.
            Nem tudtam visszatartani a kuncogást, miközben megráztam a fejem a logikátlan nyugodtságán. Ezt fel kellett tennem. "Mondd el, mire gondolsz, kérlek."
            "Megpróbálom elképzelni - de nem tudom," mondta, a ránc megjelent a szemei között. "Hogyan vadásszátok le a medvét fegyver nélkül?"
            "Oh, van fegyverünk," mondtam neki, és rávillantottam egy széles mosolyt. Arra számítottam, hogy megdöbben, de nagyon nyugodt volt és engem figyelt. "Csak nem az a fajta, amit számításba vesznek, mikor a vadászati törvényeket írják. Ha láttál már medvetámadást a tévében, akkor képes vagy elképzelni Emmettet vadászni."
            Az asztal felé pillantott, ahol a többiek ültek, és kirázta a hideg.
246.
            Végre. Aztán magamon nevettem, mert tudtam, hogy az énem egyik része azt kívánta, hogy maradjon ezzel a dologgal kapcsolatban megfeledkező.
            A sötét szemei tágak voltak és mélyek, ahogy engem bámult. "Te is olyan vagy, mint a medve?" kérdezte majdnem suttogva.
            "Inkább mint egy puma, vagyis ezt szokták mondani," mondtam neki, törekedtem arra, hogy tárgyilagosan hangzzon. "Talán a kedvenceink jellemzőek ránk."
            A szája sarka kicsit felhúzódott. "Talán," ismételte. Aztán a fejét egyik oldalra hajtotta, és a kíváncsiság hirtelen tisztán látható volt a szemeiben. "Láthatom majd valamikor?"
            Nem volt szükségem Alice képeire, hogy elképzeljem ezt az iszonyatot - az én képzelőerőm teljesen elegendő volt.
            "Egyáltalán nem," mordultam rá.
            Hirtelen elhúzódott tőlem, a szemei zavarodottak és ijedtek voltak.
            Én is hátradőltem, hogy teret hagyjak magunk között. Sohasem fogja látni, ugye? Egyetlen dolgot sem csinál annak érdekében, hogy segítsen nekem életben tartani őt.
            "Túl ijesztő lenne?" kérdezte kiegyensúlyozott hangon. A szíve, ennek ellenére kétszer olyan gyorsan vert.
            "Ha erről lenne szó, akkor már ma este vinnélek," vágtam vissza a fogaimon keresztül. "Szükséged van egy egészséges adag félelemre. Semmi sem lenne jótékonyabb a számodra."
            "Akkor miért?" követelődzött bátran.
            Sötéten ránéztem, arra vártam, hogy félni fog. Én féltem. Nagyon tisztán el tudtam képzelni, hogy Bella a közelemben van, amikor vadászok...
            Az ő szemei kíváncsiak, türelmetlenek maradtak, és semmi több. A válaszára várt, nem adta fel.
            De az óránk letelt.
            "Késöbb," csattantam fel, miközben lábra álltam. "El fogunk késni."
            Körülnézett, megzavarodottan, mintha elfelejtette volna, hogy ebéden voltunk. Mintha elfelejtette volna azt is, hogy iskolában voltunk - és meglepődött, hogy nem vagyunk egyedül valami bizalmas helyen. Teljesen megértettem ezt az érzést. Nehéz volt észben tartani a világot, ha ő velem volt.
            Gyorsan felkelt, ügyetlenül, aztán vállára csapta a táskáját.
 
 
247.
            "Késöbb akkor," mondta, és láttam az elhatározást az arckifejezésén; szavamon fogott, ragaszkodni fog hozzá.






Oldalmenü
Diavetítő
Naptár
Szavazás
Mit szólsz az oldalhoz (főleg tartalmilag)?:)
Fényévekkel jobb, mint a többi hasonló
Talán jobb, mint a hasonló témájú oldalak
Semmiben sem jobb/rosszab, mint a többi
Kicsit lemarad a többitől
Hozzá sem lehet hasonlítani a többihez